„Több tiszteletet a magyaroknak!”

2023. július 20.

Hangoztatja immáron sokadszor, és erélyesen követeli a magyar miniszterelnök. Az ember nem győz csodálkozni! Minden épeszű felnőt pontosan tudja, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, nem lehet sem kikényszeríteni, kikönyörögni, sem megvásárolni, alanyi jogon nem jár az égadta világon senkinek sem. Még a szülőknek sem, nekik is tenniük kell azért, hogy gyermekeik tiszteljék őket. Akkor honnan ez a bősz és vehemens követelés, mi lehet az alapja?

Orbán esetében először is okvetlenül fel kell tenni a kérdést vajon tényleg a magyarságra gondol ilyenkor, vagy csak önmagára?

Jogos a kérdés, mert már sok esetben az lehetett az ember benyomása, hogy amikor a magyarokról beszél önmagát érti ezalatt.

Legyünk jóindulatúak és vegyük úgy, hogy a magyaroknak követeli a nagyobb tiszteletet, de előbb próbáljunk meg gazdag történelmünkből, a teljesség igénye nélkül és túlságosan nem elmerülve a részletekben, felidézni olyan jelentős, akár mérföldkőnek is nevezhető eseményeket, amelyek miatt ma a XXI. században a világnak tisztelnie kellene nemzetünket.

A Honfoglalás biztosan nem ilyen, Európának nem sok jót hozott. A kereszténység felvétele sem volt rendkívüli esemény, mert magától értetődő, logikus lépés volt. A törökök elleni háborúk sem sikertörténet, 150 évig voltak a nyakunkon egész addig, míg a keresztény Európa nyomására és belső ellentmondásai miatt fel nem bomlott az Oszmán birodalom.

A Magyar Szabadságharc valóban olyan esemény, amire joggal büszkék lehetünk még akkor is, ha végül a Kiegyezéssel zárult. Az első világháború tragédiába, az ország feldarabolásába torkollott; a második csak az első folytatása volt és ismét a rossz oldalon álltunk. Horthy azonban egy „hőstettet” elkövetett – hadat üzent az Egyesült Államoknak. Kötve hiszem, hogy ezért tisztelet járna.

Következett a kommunista járom, amelyben némi pozitívumnak számított a „legvidámabb barakk” nemhivatalos cím. A volt szocialista országok polgárai ekkor tényleg felnéztek Magyarországra és irigykedtek, de a nemzet iránt tanúsított tisztelet mértéke nem nagyon változott.

Az 1956-os forradalom talán az egyetlen, ami miatt a külföld, értem ezalatt a Nyugatot, tisztelt minket magyarokat, de hasonló és vértelen ellenállást a csehszlovák lakosság is tanúsított 1968-ban. Sajnos mindkét esemény kudarccal végződött, sokak szerint épp a Nyugat cselekvőképtelensége miatt, pedig nagyon is meg lehetett érteni a nyugati vezetőket, fennállt a III. világháború veszélye.

A rendszerváltás sem volt semmi rendkívüli, minden volt szocialista országban végbement véráldozat nélkül. A munka dandárját különben is az USA végezte el Szovjetunió végzetes gazdasági meggyengítésével.

Ez idáig tehát még nem borítékolható olyan esemény, ami más nemzetekkel nem fordult volna elő, ami miatt járna nekünk a kivételes tisztelet.

Mi van még? A politika színpadáról már szinte semmi.

Sport. Az ország nagyságához képest aránytalanul sok olimpiai aranyérem? Túlnyomó többségük a szocializmus idejében született, amikor az amatőrnek deklarált sportolóink vérprofik voltak, és ez nagy előny volt a kapitalista országok amatőr sportolóival szemben. Ez az előny, a szintén kis országnak számító NDK esetében domborodott ki igazán. Érdemes összehasonlítani korábbi aranyérmeink számát a rendszerváltás utániakkal.

Aranycsapat ? Ugyan már! Rajtunk kívül csak pár focibolond és futballszakértő tartja számon. Anno siker volt minden bizonnyal, de ilyesmiért nem szokták a nemzetek kiérdemelni a tiszteletet, s ha már a tizenegyes számnál tartunk, Nobel-díjasaink ily magas száma sem kiváltó ok, legtöbbjük amúgy is külföldön szerezte.

Kultúra. Ezen a téren valóban jól teljesítünk (neveket említeni felesleges) főleg a zenei és a képzőművészeti műfajokban, ahol nem számít az egyedülálló, idegen számára nehezen tanulható nyelvünk, ami miatt költőink, íróink hátrányban vannak a világhír felé vezető úton.

Mindezek dacára úgy gondolom, a kultúra területén elért sikereink sem indokolják a különleges, más nemzetekét meghaladó tiszteletet, annál is inkább, hogy egészen a közelmúltig, nevezetesen Orbán Viktor politikai ámokfutásának kezdetéig kellő tisztelettel viseltetett irántunk a világ. Egy ideig a térség kistigrisének számítottunk.

Marad a másik lehetőség, Orbán önmagának követeli a tiszteletet. Miért? Amit idehaza művel a nemzettel, és amit már részletezni sem kell, mert akkora „irodalma” van, hogy mindenki előtt ismert, aki olvas? Ki lehet emelni akárcsak egy olyan cselekedetét, amely rászolgált volna a nemzet egészének tiszteletére határon innen és túl?

Az otthoni „díjazható” tetteinél még sokkal rosszabb a helyzet, ami a külföldi ténykedéseit illeti. Kihasználva a vétójogot rendre keresztbe tesz az Uniónak (bár a végén csaknem mindent megszavaz), kekeckedik a NATO vezetésével Svédország felvételének kapcsán, alig titkoltan Putyin szekerét tolja, erőlteti a kínai cégek betelepülését az országba számunkra előnytelen anyagi feltételekkel és a természetvédelmi szempontok negligálásával.

Azt nem tudom vannak- e külföldi politikai barátai, szövetségesei azonban igen, de sorra olyanok, akikkel a szabad demokratikus világ országai előtt nem lehet felvágni. Nyugat-Európában, és azon belül az Unióban jobbára vagy marginális jobboldali, vagy szélsőjobboldali politikusokkal tart fenn jó kapcsolatot.

Mindezek után még elvárja, hogy nagyobb tisztelet övezze ? Nincs a közvetlen környezetében egy ember, aki elmondaná neki, „Viktor, a demokratikus világ tiszteletét te játszottad el!” ?

Végezetül ki kell mondani, a legvalószínűbb a harmadik verzió, nevezetesen, hogy ő is pontosan tudja, ez a tisztelet iránti kuncsorgás csak egy bonmot és teljesen értelmetlen, csakis belföldre, az őt messiásnak tartó „mimagyarok” széles táborának szól.