A temetők márványhantjain újra égnek az emlékezés gyertyái. A hideg éjszakát fényessé teszi az a több ezer gyertyaláng. Mint az elvetett mag, úgy nőnek naponta a fejfák is az elmúlás kertjében.
Ahogy az ember ott áll a kőbe vésett évszámok mellett, megpróbálja magától elhesegetni azt a settenkedő gondolatot, hogy bizony a sajátját is faragja már valahol az elmúlás kíméletlenül. Itt a földön mindnyájunkat a születés és a halál dátuma közé préselt egy láthatatlan erő. Időbe zár minket a sorsunk. A miértek kérdését visszhangozza bennem a temetők csendje, ahogy a sírok között lépdelek és gondolatban az élet értelméről faggatom a halált, de ő hallgat, s nem válaszol.
Az ember csak áll az eltemetett múlt szép emlékei mellett, nézi a márványba vésett nagyszülők nevét, felidézi arcukat, hangjukat és egy pillanatra valahogy életet lehel emlékeiből az elmúlás hallgatag márványhantjára és megtörténik itt belül a csoda, mert önmagunkban feltámadnak azok, akik már rég elmentek, elmentek egy más világba, de mi még itt maradtunk a tér és az idő partjain, itt szeretjük és szenvedjük az életet, de lélekben azért áttekintünk az örökkévalóság felé, őrizzük szeretteink emlékét.
Elhunyt szeretteim emlékeivel végül megállok Jézus Urunk keresztjénél, az evangélium megszólít, kétezer év távlatából ma is fénylik előttem.
Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.
Jn 1,9
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Jn 3,16
Azzal a sok - sok gyertyalánggal az ember november elsején eltaszítja magától az értelmetlen sötétséget és kilapátolja azt a halál kertjéből.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.