Hizsnyai Tóth Ildikó: A pozsonyi kávéház

Kedves Luca,

kár, hogy csak ilyen rövid időre ugortál el Pozsonyba, azt pedig különösen sajnálom, hogy nem tudtuk befejezni a kávéházas témát. Meglepett, hogy meglepődtél.

Tudtam, hogy „a pozsonyi kávéház” csak nálunk használatos negatív értelemben, az viszont furcsa volt, hogy még el is kellett neked magyaráznom. Úgy néztél rám, mintha nanukot mondtam volna jégkrém helyett, pedig csak elsütöttem egy poént: bocs, hogy ilyen rossz hírű helyre hoztalak, cukrászda helyett kávézóba, de itt Soros fizeti a számlámat. 

Talán az tévesztett meg, hogy magyarul van, nem is lehetne máshogy lefordítani azt, hogy „bratislavská kaviareň”. Arra viszont nem gondoltam, hogy a stigma nem fordul le magától. Hál ’istennek, jó hír a pozsonyiaknak. Még mindig van legalább tízmillió magyar a világon, aki úgy tudja, hogy a pozsonyi kávéház csak egy kávéház, amelyik történetesen Pozsonyban van. És remélhetőleg több millióan vannak olyanok is, akik, mint te, a Bécs–Budapest–Pozsony művelődéstörténeti tengelyen helyezik el a polgári kultúra alapintézményét. Ezért nem értetted az ócska poénomat.

Annyira nem is ócska. Sokba kerül nekünk az, hogy már magyarul is szajkózzák ezt a szlovákból kölcsönzött agyrémet. No de beszélj le egy politikust arról, hogy kihagyjon egy ilyen bomba ziccert! A kávéházakban lumpoló értelmiség, amelyik lumpolás közben sem rest hatalmi ellenpólusa lenni a demokratikusan választott kormányzatnak.

Nem viccelek, Luca. Nálunk parlamenti választást lehet ezzel nyerni. A kormányfőnk, mint az egyszeri legény a viccben, nyilvánosan elszellenti magát, majd rögvest felkiált: nem én voltam, hanem a hatalmi alfelem, a szlovákellenes pozsonyi kávéház.

Hogy veszi be ezt az én magyarjaim gyomra? Az egykori koronázóvárosban már nem is magyarkodhatok a szlovákoknak? Mert akkor már kozmopolita csőcselék vagyok? Pedig a legnépszerűbb magyar politikusunk is ezt szajkózza, az embereknek pedig tetszik, a szájukra vették ezt a toxikus kifejezést.

Nem hagyott nyugodni a dolog: hogyan alakult ki ez a szemléletbeli különbség a magyarok között? Csehszlovák cuccnak kell lennie, mert a cseheknél is a kávézókban lakik az ördög, persze Prágában (pražská kavárna), akinek viszont a budapesti kávézókban és a Wiener Kaffeehausokban már nincs hatalma. A sörkultúra tehet róla?

Akárhogy is, negyven éve kajtatok a pozsonyi kávézókban, és sehol egy tengely, sőt még a kávémat is ritkán fizeti ki valaki. És akkor, hoppá! – találtam egy múltbeli kávézót, ahol tényleg nagy dolgok születtek. A nyolcvanas évekbeli Mihálykában (U Michala), ahol a környékbeli munkahelyekről verődtek össze az értelmiségiek, Grendel, Tóth Károly, Zalabai, és még hosszan sorolhatnám a neveket. Ha emléktáblát állítanánk az itt megforduló magyar értelmiségnek, a névsor nem férne el a homlokzaton. A szlovákoké se. Nem is kell, a Mihályka törzsvendégeiből lettek a rendszerváltók, s akinek fontos volt a rezsimváltás, fejből is tudja a neveiket. 

A Mihályka rég bezárt, s a felismerhetetlenségig átépítették. Szép szimbólum, nincs visszaút. Én viszont ma is meg tudom mutatni a régi ajtó helyét a vakolaton: itt! Mert nekem, az akkori diáklánynak ebben a kávézóban nyílt ki egy ajtó, ami azóta se csukódott be, és máig az együtt gondolkodás magasiskoláját jelenti.

Szóval helyesbítek: mégiscsak volt egy hírhedt pozsonyi kávézó, amit én híresnek mondanék. Volt. De ahhoz, hogy szellemi műhely legyen, diktatúra is kellett, minden velejárójával együtt: információéhség, lefojtottság, közös szabadságvágy. 

Ezekből a feltételekből ma már egyik sem adott. A kommunista államhatalom propagandája a kávéházi naplopókról, az értelmiség fölösleges voltáról viszont mindmáig kisért. A politikai vigécek ezzel az anakronisztikus szellemiséggel házalnak a falunapokon. Ha lenne kollektív emlékezetünk, akkor legalább a magyar vigécek hoppon maradnának. 

Jó, hogy meglepődtél, Lucám! 

Utólag látom csak, hogy ugyan egy asztalnál kávéztunk, de két különböző tengelyen ültünk. Te egy művelődéstörténetin, nekem pedig ilyen idegen gondolatok jártak a fejemben.

Ölel, Tilda