Tereza

Egy hívő ember sosincs egyedül. Mindig van vele Valaki, aki támasza és bírája is. Ez az apa specifikációja. Az aki támasza és tartópillére a családnak. Ha egy apa elhagyja a családot, akkor e nélkül a támasz nélkül szét hull a család. Sajnos ma sok gyerek nől fel apa nélkül. Ez ma már egyre nagyobb luxus. 

Bár attól, hogy apa van még részt kell venni a családi életben. Sok a csonkacsalád ahol főként az anyák viszik a terhet. S az anyák sem tudnak kiteljesedni támaszok nélkül. Egyre jobban szaporodnak a mozaik családok is. Itt a férfiak szerepe nincs tisztázva. S az sem ritka, hogy míg a saját gyerekeivel alig találkozik, addig a mostani párja gyerekeivel együtt él. Szót kell ejtenünk azokról a gyáva férfiakról is, akik lelépnek a felelősség elő. 

Református Istentiszteleten mindig elmondja a pap, hogy viseljük el egymást. A római katolikus szentmise része, hogy kezet kell fogni a melletünk, mögöttünk és előttünk állókkal. Ez egy gesztus arra, hogy nem vagyunk egyedül. Nem minden a saját elképzelésünk szerint történik és mindenki egy önnálló személyiség, aki nem biztos, hogy mindig úgy viselkedik, ahogy mi elképzeljük. Az ateisták ilyennel nem találkoznak. Nem tudnak senkit sem elképzelni maguk fölött. Úgy gondolják, hogy körülöttük forog a föld. A Föld viszont a nap körül és a saját tengelye körül forog. Ezért elidegenedett világban élünk, ahol a körülöttünk élőket nem tudjuk elviselni. 

Míg az online világ módot ad arra, hogy kapcsolatokat építsünk. S ennek nincs semmilyen földrajzi, sem pedig időbeli korlátja . A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy ezek az online barátságok nem tartósak. Sőt ki sem tudnak teljesedni. 

Nincs ez másként a párkapcsolatainkban sem. S erre már az online világban egy randi ipar épült fel,  ahol a minőséget felváltotta a mennyiség. Tudjuk hogy ma már nem is randi az ami nem végződik szexel. Ez felszínesség ráteszi a bélyegét a párkapcsolatainkra. Ezért nem bírjuk elviselni egymást hosszú távon. S ezt a gyerekeink szenvedik meg. 

Sajnos ma sok fiatal depressziós és sok az öngyilkossági kísérlet és hajlam is. Nehéz ebben a világban, ahol magányosak a gyerekek. Az online világ pedig egy absztrakt világ, ahol semmi sem igazi. Mi sem. Ennek a szemfényvesztésnek sokan bedőlnek. Sőt ez napjaink kábítószere. 

Pedig van egy másik út. Az egy keskenyebb és nehezebb út. Egy liturgián mindig megemlíti a pap a dédelgetet bűneinket és gyarlósáainkat. Ezzel szemben kell néznünk és végig kell hallgatnunk. Az agyon érzékenyített gyerekeink ezt már nem tudják elviselni. Számukra már a valóságos világ túl kegyetlen, ezért fordulnak az online világhoz, ahol nem történhet velük semmi baj. 

De ez a korszellemel jött. Ez a velejárója az ateizmusnak a liberális demokráciának. El vannak tolódva az arányok. Jogaink vannak, de kötelességeink nincsenek. Ha vannak, akkor kibújunk alóla. Csak a külcsín a fontos és belbecs alig számít valamit. Felszínesek vagyunk és a mélység nem számít. Polgárból fogyasztóvá vedletünk. 

Elméletileg egy nagyon boldog gyerekeknek kellene, hogy legyen. Hiszen minden terhet le vettünk válukról. Nem szembesítjük a rossz tulajdonságaikkal. Nem fedjük meg őket a rossz tanulmányi eredményeké, sem a rossz viselkedésé, megteremtünk mindent számukra, lessük minden kívánságukat. Még sem boldogok. 

Ezt tőlünk tanulják mi is itt vagyunk a nagy jó létben és úszkálunk a földi javakban és elégedettek vagyunk? Tudjuk értékelni mind azt a sok jót amink van? 

Erre még rátesz egy lapáttal a weimarizáció. Ami még jobban atomizálja társadalmunkat. Még kevésbé vagyunk empatikusak a másikkal. S a gyerekeink ugyan ezt látják és utánozzák. Magányosak vagyunk csak azért mert a másik valamiről mást gondol. S inkább egy Facebook csoportban beszélgetünk, mint a szomszéddal, a kollégával stb.