Szivárványos gyűlölet

Nem győzöm hangoztatni, mennyire örülök, hogy végre olyan köztársasági elnökünk van, aki miatt nem kell szégyenkeznem. Sokszor elmondtam már, még sokszor el is fogom. Zuzana Čaputová egy facebook-posztban emelte fel szavát az LMBT+ közösség védelmében és közben egy igen érdekes statisztikára lettem figyelmes. Az államfő szerint az LMBT+ közösség tagjainak tíz százalékát érte már orientációja miatt fizikai vagy szexuális töltetű atrocitás. Ez a szám magas, de szerintem a reális adat még szörnyűbb képet mutatna, véleményem szerint ugyanis sokan – hogy ne érje őket egy következő terror – nem vallják be, ha bántják őket. Mivel én nem tartozok az LMBT+ közösségbe, csak felszínesen érzékelem azt a megaláztatást és gyűlöletet, amik ezek az emberek elszenvednek, de múltkor saját bőrömön tapasztaltam a tudatlanságból fakadó félelmet és megvetést. És itt vissza is kanyarodnék kis történetemhez.

A családomban élnek idős emberek (szándékosan nem jelölöm meg a konkrét családtagot), akik vélt vagy valós okok miatt nem láthatták a világot, és mert keményen kellett dolgozniuk, hogy megélhetést biztosítsanak gyermekeiknek. Emiatt és a Magyar Királyi Televíziónak (M1) köszönhetően egy más világban élnek, mint én. Amivel nem is volna olyan nagy baj a „ne vitatkozz az öregekkel” mantra alapján, de mivel szeretem ezeket az embereket, nem hagyom, hogy a gyűlölet és a félelem járja át a lelküket így életük vége felé közeledve.

Történt ugyanis, hogy az idős családtagom ismét (az ő szempontjából érthető okokból) házasságot, családot és unokákat sürgelmezett, mivel évek óta nem vittem „lyánykát” a házukhoz. Mivel az ilyen csipkedéseket roppant idegesítőnek tartom, kicsit viccesen, kicsit gonoszkodva megjegyeztem: „Na és akkor mi van, ha meleg vagyok, akkor se család, se unoka nem lesz, legalábbis ebben az országban.”

„Na még az hiányzik, hogy buzi legyél.” kaptam az adekvát választ. Mivel ez még jobban felcseszte kis szabadságpárti lelkemet, rákontráztam álszomorúsággal a szememben: „Akkor nem szeretnél?” A szomorúság csak akkor vált igazivá, amikor idős családtagom öt másodpercnyi habozás után mondta azt, hogy dehogynem. Csak azután, miután már elszégyellte magát azon, hogy egyáltalán gondolkodnia kellett, mi ugyanis nagyon szeretjük egymást.

Öt másodpercig voltam meleg, de elég volt. Nem akarok ilyet érezni többé. Most képzeljétek el, hogy érzik magukat azok, akiket egész életükben valami olyasmiért bántanak, amiről igazából nem is tehetnek. Nincs joga ebben a „szuper” társadalomban mindenkinek a méltóságteljes és biztonságos élethez? Gondolj erre akkor, amikor téged bántanak azért, mert rosszul mondtál valamit szlovákul. Szar érzés.    

Milyen lenne egy mélyen szántó blogbejegyzés okos idézet nélkül: 

“A tudatlanság gyűlöletet szül. A félelem az apja, és az elszigetelődés az anyja. Mikor nem értünk valamit, félni kezdünk tőle, és távol tartjuk magunkat tőle. A félelem pedig csak nő bennünk, és néha gyűlöletbe csap át.“

Christian Picciolini