A mocsárt Koltánál a több forrásból keletkező, 41,5 km hosszú Párizsi patak látja el vízzel, amely Kürtnél elkezd szélesedni, aztán Kisújfalunál mocsárrá majd Köbölkút után csatornává válik, ebből a Libádi halastavakba is jut egy kis víz, hogy végül aztán a Garamba folyjék bele. A mocsarakat a Notti Comitatus Strigoniensis írásában 1731-ben említi először Bél Mátyás, akkori területük a mainál háromszor nagyobb volt.
Valamikor a 18. század végén, Pálfy Miklós gróf egy híres párizsi mérnököt azzal bízott meg, hogy a mocsárból vízelvezető csatornát építsen, nagyobb mezőgazdasági terület megszerzése érdekében. A mérnök szülővárosa a mocsarak és a patak nevét adta. (Azt azért meg kell említenem, hogy egy igen komoly cikkben a név eredetének egy másik verzióját is olvastam, miszerint a mocsár felett hajnalban felcsapódó pára adta a nevet, de én inkább az első, párizsi mérnökös változatban szeretnék hinni.)
Ezekről a mérnöki beavatkozásokról, vízgazdálkodási átalakításokról 1839-ben Gyurkovits György ír tanulmányában. Később az elvtársaknak is voltak mocsár-átalakítási terveik, épp itt szerettek volna rizst termelni kísérleti szinten, ami szerencsére nem sikerült, mert felismerték a mocsarak ökológiai fontosságát, és végül 1966-ban, 184 hektáros területen Nemzeti Természetvédelmi Rezervátummá nyilvánították, majd 1990-ben a ramsari területek közé is sorolták a Párizsi mocsarakat. Viszont úgy tűnik ez édes kevés ahhoz, hogy megmentsük őket, a probléma már 15 éve is elég komoly volt, ahogy Új Szó is írta egy nagyon érdekes és szomorú cikkében. Ornitológusok a világ minden tájáról járnak ide, olyan fontos és érdekes.
Kíváncsiságom ellenére, szégyenemre, csak most sikerült először életemben idejutnom, ami annál kínosabb, hogy az anyukám – aki mezőgazdasági öntözésekkel foglalkozott – szakaszához tartozott, és viszonylag gyakran fordult itt meg. Épp itt volt az ideje tehát, hogy én is idelátogassak.
Köbölkúton a Nádrajáró utcát kerestem meg, ennek a végén két csúnyán néző, sziszegő, szárnyát csapkodó hattyú védte a bejáratot a mocsár területére. Néhány perces erőfitogtatás után (én a nyelvemet öltögettem rájuk) végül a hattyúk meghátráltak, és behatolhattam otthonukba.
A bejáratnál a kilátótorony és egy kétnyelvű tábla várt, amelyről megtudtam, miért is fontos a mocsár, és nem csak a környékünkre nézve, de országos, sőt európai szempontból is. A csaknem 200 hektáros mocsaras terület több mint 170 madárfajnak, 500 különböző rovarfajnak, és 160 pókfajnak (brrrr) ad otthont, amikből a Gbelcia crassiceps elnevezésű hártyásszárnyú endemikus rovarfaj a legfontosabb, de a folyami vidrát és a mocsári teknőst sem szabad kihagynunk.
A párizsi mocsárt gyönyörű természet veszi körül, nagyon romantikus tájat alkot. Két tanösvény vezet a mocsarak körül, és miután magamba szívtam a lélegzetelállító kilátást a toronyról, úgy döntöttem mindkettőt felfedezem. Az első az információs táblától vezet Kisújfalu irányában az árvízvédelmi gáton, a mocsár déli részén, körülbelül 5 km hosszú ösvény, egy könnyed, kellemes séta, de akár biciklivel is megoldható. Nagyon jól éreztem magam, a látvány és a légkör felemelő volt, és a közeli főút és a vasút irányából hallatszó civilizáció zaja sem zavart.
Az 5 kilométeres tanösvénynek gyorsan vége lett, ha szerettem volna, akkor balra Kisújfalura letérhettem volna, de inkább a tónál található padok egyikén pihentem meg, elégedett széles mosollyal (és ezzel egy picit birtokot háborítottam, mivel bizony magánterületről van szó – elnézést).
Itt már nem volt teljesen egyértelmű számomra, hol kezdődik a másik tanösvény, egy kigyúrt úton indultam el Köbölkút irányában, a mocsár északi partján, ami csak addig tűnt tökéletes ötletnek, amíg a kényelmes, füves, madárlesekkel kirakott ösvénynek nem lett vége, valahol félúton Köbölkútra. Nem volt kedvem visszafordulni, ezért a szántáson folytattam, sáros lett a bakancsom, és emiatt a lépteim mindig nehezebbek lettek.
Úgy egy kilométer után elkezdtem csúnyán káromkodni, a semmi közepén voltam, lassan haladtam, a lábam alá kellett néznem és nem a tájra, ráadásul az ég is beborult, fújt a szél. Miután az égiek jót szórakoztak rajtam, újra elém raktak egy füves, kigyúrt utat, amin hamarosan elfelejtettem az előző szenvedésem (végül is a szépségért szenvedni kell, ugyebár). Jutalomként még őzeket is láttam és hallottam, a sok madár mellett.
A füves ösvényen eljutottam a Köbölkútra vezető 588-as útra, amin szerencsére sikerült leráznom a sarat a bakancsról, hogy aztán egész tűrhető állapotban megjelenjek a messzi környéken elhíresült Barus étteremben, ahol éhségemben még a tányért is kinyaltam.
Ez a túra, a kellemetlen szakasz ellenére is szinte azonnal a kedvencem lett, mivel nagyon közel van otthonomhoz, egyszerű idejutni, most novemberben is nagyon kellemes volt – gondolom tavasszal vagy nyáron még jobb – és nem igényel komolyabb kondit sem sok időt, így akár más látványosságokkal is összeköthető, amikből Köbölkút és környéke nem szenved hiányt, és amikről még biztosan írni fogok. És a mai túra útvonala:
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.