Mi jóra számíthatott a magyarság az elmúlt kétszáz évben az orosz birodalom (vagy a Szovjetunió) irányából? Semmire. És mi jóra számíthat a jövőben? Alighanem szintén semmire. Ezért érthetetlen és önsorsrontó az a magatartás, amikor az orosz-ukrán háborúban az agresszor Oroszország mellé akarnak állítani bennünket.
A magyarság három nagy nemzeti ünnepe a Nyugathoz való tartozásról és a szabadságvágyról szól. Augusztus 20-án azt ünnepeljük, hogy Szent István a nyugati kereszténységet és államszervezési mintát választotta – és helyesen döntött. Attól kezdve, a magyarság mindig a nyugati mintákat követte, oda akart tartozni, és ha külső hatalmak erővel kiszakították ebből a közegből – például az Oszmán birodalom a török hódoltság korában vagy a Szovjetunió a kommunista diktatúra időszakában – akkor azért harcolt, hogy visszakerüljön oda. Másik két ünnepünk, március 15. és október 23. a demokratikus szabadságjogokért vívott küzdelemről szól.
Mindkét forradalmat és szabadságharcot az orosz birodalom, ill. a Szovjetunió hadserege fojtotta vérbe, az első esetben a bécsi császári udvarral együtt, a másodikban szinte kizárólag egyedül.
Rengeteg párhuzamot találhatunk a mostani ukrán háborúval. A Szovjetunió 1956-ban
megakadályozta, hogy Magyarország szabadon dönthessen sorsáról, ugyanezt megtette 1968-ban Csehszlovákiával, illetve 1953-ban Kelet-Berlinben. A szabadságmozgalmakat vérbe fojtotta, az országokat katonailag megszállás alatt tartotta, nehogy kikerüljenek a szovjet érdekszférából – még az „emberarcú szocializmus” gondolata is túlzott szabadság volt a Kremlben ülő diktátorok szemében. Most hasonló módon, brutális katonai erővel Ukrajnát akarja megakadályozni abban, hogy sorsáról szabadon döntsön, és kikerüljön az orosz érdekszférából.
A második világháború alatt és után a megszálló szovjet hadsereg magyarok százezreit hurcolta el hadifogságba (köztük nem csak fogságba esett katonákat), kényszermunkára („málenkij robot”), illetve a GULAG néven ismert börtöntáborok hálózatába. E mellett nők tízezreit erőszakolták meg és módszeresen kifosztották az országot. Jelenleg nagyon hasonló módszereket alkalmaz az orosz
hadsereg, meg a különböző más fegyveres alakulatok Ukrajnában. Tömeggyilkosságok, kínzások, nők elleni tömeges erőszak, szabadrablás, több mint 16 ezer gyermek elhurcolása Oroszországba „átnevelés” és eloroszosítás szándékával.
Ezek bőven kimerítik a népirtás definícióját a nemzetközi jogban. Természetesen a rombolás okozta anyagi károk is óriásiak. Szlovákiai magyarként azt is érdemes megemlíteni, hogy a Szovjetunió a második világháború után támogatta a csehszlovák kormányzat azon tervét, hogy 200 ezer szlovákiai magyart egyoldalúan kitelepítsen Magyarországra.
Ahogy Sztálin mondta 1943-as találkozójukon Eduard Benešnek: a „magyar kérdés vagonkérdés“. Ez lényegében közösségünk felszámolását jelentette volna, a terv főleg a nyugati hatalmak ellenállásán bukott meg.
Mindezek után azt várná az ember, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió kapcsán a magyarság túlnyomó többsége a megtámadott és védekező gyengébb fél oldalára áll, és nem az agresszor Putyin-rendszert támogatja.
Akiknek hasonló történelmi tapasztalatuk van az oroszokkal – lengyelek, románok, baltiak, csehek – mind így tettek. Egy önérzetes, nemzete történelmét kicsit is ismerő magyar ember nem is nagyon tehetne másként. De ha pragmatikusan közelítünk a dologhoz, akkor megint ugyanoda jutunk: biztonságunk és jólétünk záloga országunk uniós és NATO tagsága. Putyin pont ezeket a nyugati integrációs szervezeteket igyekszik szétverni. Megmondta nyíltan, hogy számára az 1997 (a NATO és EU csatlakozásunk előtti) helyzet az elfogadható térségünk országai tekintetében. Nem hallgatni a Putyin szájából elhangzó fenyegetésekre az ukrajnai invázió után őrültség. Akik történelmi tapasztalatuk révén ismerik az oroszokat, Tallintól Prágáig, Varsótól Bukarestig, azok masszívan támogatják Ukrajnát és fegyverkeznek. (Szerencsére így tesz a szlovák kormány is, a kérdés, hogy meddig, mert Fico visszatérése ezt a politikát borítaná.) Tisztában vannak ugyanis azzal, hogy minél nagyobb és erősebb Ukrajna és minél messzebb vannak az orosz csapatok a határaiktól, annál nagyobb biztonságban vannak.
A svédek és a finnek korábbi semlegességüket feladva minél gyorsabban igyekeznek bejutni a NATO-ba. Érthetetlen számunkra, hogy a magyarság jelentős része az orosz propaganda által félrevezetve az ellenkező irányba indult el. Érthetetlen, mert egész történelmünk során a szabad nyugati világba igyekeztünk, és amikor ott végre tartósan lehorgonyozhatnánk, akkor sokan önként a keleti diktatúrákat, a Putyin rendszert választanák, újra kockára téve mindent, amit eddig elértünk. Mi olyan csábító Putyin rendszerében, ami jobb a Nyugatnál? Tényleg (újra) egy ilyen rendszert akarunk itt is? Persze az oroszoknak drukkolók többnyire békepártiságba csomagolják Putyin iránti szimpátiáikat, vagy a kárpátaljai magyarok elnyomására hivatkoznak. Igen, Ukrajna nagyon távol van egy eszményi demokráciától, igen a kisebbségi jogok rendszeresen csorbultak.
De biztosan az a legjobb megoldás, ha most a magyarok kicsinyes bosszúból az oroszok oldalára állnak. Ez fogja majd a jövőben javítani a kárpátaljai magyarok helyzetét? Vagy inkább még jobban ellenük hangolja majd az ukrán közvéleményt? Az ukrán nacionalisták több tízezer lengyelt irtottak ki a második világháború alatt. Ha valakinek, hát a lengyeleknek lehetne jogos ellenérzése az ukránok felé, de nagyon okosan, a régi sérelmeken felülemelkedve gyakorlatilag egy emberként álltak Ukrajna mellé, mert helyesen felismerték, hogy ez elemi érdekük. Meg mert nem fogják szembe köpni saját történelmüket. Vagy ott van a magyarnál jóval nagyobb román kisebbség Ukrajnában. Őket is hátrányosan érinti az ukrán nemzetiségi politika. Románia mégis stabilan Ukrajna mellett áll. A békepártiak úgy gondolják, hogy engedményekkel visszafoghatják a zsarnok étvágyát. De ez épp fordítva van.
Hitlernek is sorozatosan elnézték a hódításait, hagyták megerősödni, aztán mégis kirobbantotta a második világháborút. Putyin is komolyabb következmények nélkül megtámadhatta Grúziát, elszakíthatta a Krímet és Donbaszt Ukrajnától, majd teljes inváziót indított Ukrajna ellen. Ha ezt is elnéznénk neki, nem lennének kemény szankciók, nem támogatná a Nyugat Ukrajnát, akkor valóban beérné Ukrajnával? Biztos, hogy megállna a szlovák vagy a magyar határon? A magyar politikai vezetés sajnos már elkövette párszor azt a hibát, hogy egy konfliktusban a rossz, a morálisan vállalhatatlan oldalra állt, ami végül egyben a vesztes oldalnak is bizonyult. Igen sokszor kényszerpályán mozogtak, de most, amikor szabadon dönthetünk, talán nem kellene önként és dalolva az agresszor oldalára állni, aki valószínűleg megint a vesztes fél lesz. Sem a magyarországi, sem a szlovákiai magyar politikusoknak.
Nem mellesleg, ha szlovákiai magyarként az oroszpárti oldalra állunk, akkor Ficoval, Blahával, Dankoval meg a fasisztákkal találjuk magunkat egy platformon. A szlovákiai magyarság képviselőinek tényleg ilyen emberek mellett van a helye? És végül miben bízhatunk, ha az orosz agressziót pártoljuk. Vessünk már egy pillantást arra, hogy hogyan védte meg Oroszország egyik legközelebbi szövetségesét, Örményországot az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (orosz vezetésű gazdasági és katonai integrációs szervezetek) tagállamát az azerbajdzsáni támadástól. Sehogy. Ne gondoljuk már, hogy a kis államok felé a hála egy létező kategória a Kreml urainak eszköztárában.
El kellene gondolkozni azon is, hogy mennyire életszerű az a helyzet, hogy az Európai Unió 27 tagországa közül az ukrajnai orosz agresszióval kapcsolatban mindenki téved, kivéve egyetlen kormányt, a magyart. Meg téved az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Norvégia, vagyis az egész kollektív Nyugat. Szóval mindenki más megőrült és szembejön az autópályán…
Gondolkozzunk egy kicsit: vajon az 1848/49-es szabadságharcosok vagy az 56-os felkelők melyik
oldalt támogatnák?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.