Beszéljünk a drogok elleni háborúról I: Az előzmények az 1970-es évekig

Braunsteiner Kristóf
2021. május 26.
A „drogok elleni háború” kifejezés 1971-ben lett popularizálva, miután Richard Nixon amerikai elnök egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a drogok az USA „első számú közellensége”. De mégis, hogyan jutott el a világ odáig, hogy egy globális drog elleni háborút vívjon? És tényleg az emberek egészségének védelmét szolgálja?

A 20. század elejéig nem nagyon léteztek komolyabb kábítószereket tiltó törvények. Gondoljunk csak bele, hogy akkoriban a Coca-Cola még kokaint tartalmazott és a heroint nagyon liberálisan írták elő az orvosok és mindenre használták, kisbabák megnyugtatására, köhögés csillapítására, fájdalmak ellen. De ugyan a heroint a morfium függőséket nem okozó alternatívájaként reklámozták, elég gyorsan kiderült, hogy ez nem volt igaz. Nagyon sokan függővé váltak. Ekkor kezdődtek az első regulációs kezdeményezések az opiátumok ellen az USA-ban. Volt ennek egy következő effektusa is: könnyebben tudták kriminalizálni a kínai bevándorlókat, akik magukkal hozták az ópium kultúráját is.

Aztán ott a kannabisz és a kender története. 1937-ig teljesen legális volt az USA-ban, egy-két lokális tilalom kivételével. Az egyik legfontosabb gazdasági növénynek számított akkoriban. Textíliát, köteleket és papírt gyártottak a rostjaiból, gyógyszereket gyártottak a virágaiból, az olajat gépek és motorok kenésére használták, és persze voltak emberek, akik rekreációsan szívták. De mivel a 20. század elején a vegyipar óriásit fejlődött az olajiparral egyetemben, lehetővé vált a műszálak előállítása (nejlon), a motorolaj előállítása kőolajból, és a papír előállítása fapépből vegyszerek segítségével. 1937-ben aztán az akkori amerikai „drog cár” (ez az informális megnevezése az amerikai drogpolitikáért felelős személynek), Harry Anslinger, a vegyipart, olajipart, papíripart és médiákat birtokló mágnások és ezeket képviselő lobbisták kezdeményezésére, keverve saját rasszista nézeteivel, betiltotta a kannabisz termelését. De hogy ne legyen kézenfekvő, hogy ez főleg gazdasági érdekek miatt történik, a tilalmat egy nagyon erős mediális propaganda-kampány előzte meg, ahol a kannabisz mérgező, embereket őrületbe kergető, fehér nőket ezzel megbolondító és elrabló afro-amerikaiak és jazz-zenészek által használt ördögi növényként lett beállítva. Sikeresen. A fehér populáció egy része pánikba esett, és a tilalom, orvosok, szakemberek és egyes politikusok tiltakozása ellenére, akik rámutattak a kutatások eredményeire, amik inkább pozitív, gyógyászati hatásokat mutattak ki, nagyobb gond nélkül átment. Így nem csak a gazdasági érdekek lettek bebiztosítva a legális kenderipar tönkretételével, de az afro-amerikai populációt is könnyebben tudta kriminalizálni az állam.

Szóval kisebb nagyobb harcok voltak, de az igazi háború ´71-ben indult. Ennek is megvoltak a közvetlen előzményei, és látni fogjuk, hogy nem feltétlenül a lakosság megvédése a halálos és mérgező anyagok elől volt a prioritás.

1943-ban Albert Hoffman svájci vegyész előállította a lizergsav-dietilamidot, másnéven LSD-t. Ez, mint kiderült, egy nagyon erős pszichedelikum. A sztori szerint Hoffmannak az előállítás közben egy pár csepp került a kezére, így élte meg a hatását ennek a molekulának. Másnap aztán egy előre lemért adagot vett be, 250 mikrogrammot, hogy kontrollált körülmények között vizsgálja meg az elmetágító hatását. Be is számolt róla feletteseinek. Így történt, hogy a Sandoz, az a gyógyszercég, aminek dolgozott, 1947-ben klinikai kutatásokra kezdett el gyártani LSD-t. Ennek nagy sikere volt a klinikai pszichológusok és pszichiáterek körében, mivel tudatmódosító, misztikus élményeket közvetítő hatásának köszönve nagyon jól lehetett ezzel a gyógyszerrel depressziót, függőségeket, szorongásokat és traumákat kezelni, sőt, gyógyítani. És nincsenek toxikus mellékhatásai, ráadásul nem okoz függőséget. Nyugat-Európa és az USA számos egyetemén folytak a kísérletek és vizsgálatok. Meg persze a CIA is benne volt a buliban, mivel azt hitték, hogy gondolatolvasásra és egyének kontrollálására tudják majd használni. (Az LSD a CIA-nél olyannyira terjedt el, hogy külön memókat küldtek az alkalmazottaknak a karácsonyi bulik előtt, hogy legyenek oly szívesek, és ne spékeljék meg a karácsonyi puncsot LSD-vel.) Ez az újonnan felfedezett csodaszer persze megtalálta útját az akadémiai szférából a mainstreambe, ahol nagy népszerűségre tett szert az amerikai ellenkultúrában. És ezzel megbélyegződött a pszichedelikumok sorsa a következő évtizedekre.

Annak ellenére, hogy a kutatások és klinikai vizsgálatok nagyon pozitív eredményekkel jártak a pszichedelikumokkal asszisztált pszichoterápiában (több ezer publikáció született 1947-68 között), az a tény, hogy a hippik rekreációsan használták és ezt a használatot közösen egy pár ismert pszichiáterrel együtt, mint Timothy Leary, propagálták is, és ebben látták a világ megváltását, nem tetszett a hatalmi struktúráknak. Ráadásul a hippik között sok volt a baloldali, Vietnámi háborút ellenző aktivista is. És mivel a Vietnámi háború folytatása érdeke volt az amerikai államnak és a katonai-ipari komplexumnak, ezeknek a szereknek a betiltása kapóra jött a hatalmi struktúráknak. Továbbá ekkor folytak nagy harcok az emberi jogokért Amerikában, tehát a politikusok a feketéket is kordában akarták tartani. Ezt alátámasztotta Nixon egyik tanácsadója, John Ehrlichman is, aki ezt mondta egy interjúban Dan Baumnak a Harper´s Magazine-ból 1994-ben:

„A Nixon kampánynak 1968-ban, és utána a Nixon Fehérháznak, két ellensége volt: a háborúellenes baloldal és a feketék. Érti mit mondok? Tudtuk, hogy nem tehettük illegálissá azt, hogy az emberek a háborút ellenzik vagy hogy feketék, de azáltal, hogy elértük, hogy a nyilvánosság a hippiket a marijuanával és a feketéket a heroinnal asszociálják, és aztán mindkettőt keményen kriminalizáltuk, szét tudtuk szakítani ezokat a közösségeket. Letartóztathattuk a vezetőiket, razziázhattunk otthonaikban, feloszlattathattuk a találkozóikat, és becsmérelhettük őket minden este az esti híradóban. Tudtuk-e, hogy hazudunk a drogokról? Perszehogy.”

Nixon sikerrel járt a kampányában, és bekerült a Fehérházba. 1970-ben aztán meghozta az amerikai kormány a Controlled Substances Act-et, azt a törvényt, amely 5 kategóriába sorolja a pszichoaktív anyagokat függőségpotenciáljuk és gyógyászati használatuk szerint, amire aztán az ENSZ is mintázta saját rendeletét. A furcsa ezen a kategorizáláson az, hogy a kannabisz és az LSD (és a hasonló triptamin alapú pszichedelikumok) a heroinnal együtt az első kategóriában szerepelnek, tehát jelentős függőségpotenciált tulajdonítanak nekik, bármely orvosi haszon nélkül. És míg ez a heroin esetében igaz, az LSD-nek és hasonló triptaminoknak bizonyítottan nincs függőségi potentiáljuk, a kannabisz pedig maximum pszichológiai függőséget okozhat. És sokkal kisebb veszélyt jelentenek a konzumensnek, mint pl. a máig legális és közkedvelt alkohol vagy nikotin. Ráadásul számos kutatás eredménye mutat rá a pompás orvosi potenciálra.

Tehát így jutottunk el odáig, hogy idestova öt évtizede tombol a drogok elleni háború. A következő részben majd megnézzük, hogyan folyásolta be ez a háború a világpolitikát, az emberek életét és a potenciálisan életmentő gyógyszerek kutatását.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Profile picture for user Braunsteiner Kristóf
10 blogbejegyzés
Braunsteiner Kristóf
16 karma
Pozsonyban születtem, anyanyelvem magyar, apanyelvem német. A Duna utca padjait koptattam elsőtől érettségiig, egy kis intermezzóval egy echte high schoolban az Egyesült Arab Emirátusokban. Miután kaptam róla papírt hogy érett lettem, Bécsbe vezetett utam az Uni Wien-re, a kémia szakra. Az egyetem annyira megtetszett, hogy ráhúztam egy pár szemesztert az alapidőre. Én meg annyira megtetszettem nekik, hogy alkalmaztak. Először tutorként kezdtem a biológusok bevezető laborkurzusában, 2020 óta lektorként tevékenykedek ugyanott. Mellette fordítok. Remélem tetszeni fognak a bejegyzések!